A vaskapu
Egyik nap kimentem az udvarra, ott láttam az unokáimat, hogy egy kétkerekű kocsit tologattak.
Visítoztak nevetgéltek, a kocsi nyikorgott, nyüszített, és felrémlett előttem, hogy honnét is van ez a kis „járgány”, amin gyerekkoromban a Pisti papa vitte a sok nyuszit leadásra.
Persze ezzel vittük – ez ezer éve történt – mi is a szerintünk ócskavasnak nevezett vasakat a Méh-telepre.
’56 nyara lehetett. Égetett a nap, meleg volt, épp csak elkezdődött a nyári szünet, csak ketten voltunk otthon a tesómmal, mert a nagynéném a kórházban feküdt betegen.
A nővérem azt mondja, kellene egy kis pénz, mert hallotta, hogy a Süle cukrászdában már van fagyi, ami nagyon megmozgatta a fantáziánkat..
Azon tanakodtunk, hogy mivel az apu sincs otthon, így pénzt kérni nem tudunk, szedjük össze az udvarban levő vasakat, és adjuk le a méhbe. Kapunk érte egy kis pénzt, és vehetünk fagyit.
Ezek ócskavasak, úgysem keresi már senki, így nekiálltunk, megraktuk a fent nevezett kis kocsit vasakkal, lemezekkel, csövekkel.
Örültünk, mert jó sok vasat találtunk egy kupacban a faház mögött, mintha nekünk tette volna oda valaki. Nehéz is volt, és megdolgoztunk vele, mire mindent felpakoltunk a kocsira.
Kiizzadtunk, nem a mi 9-10 évünkhöz valók voltak azok a vasoszlopok, és lemezek, amit elcipeltünk a nagyréten át a telepig. Kb 2 km hosszú út volt..
Elfáradtunk rendesen..
Lepakoltuk a vasakat, lemérték, és ki is fizették a járandóságunkat.
Meg is volt az eredménye, kaptunk 78 forintot, igaz, meg is dolgoztunk érte…
Húúú az 78 gombóc fagyi, kimondani is sok volt..
Megbeszéltük, hogy nem is visszük haza a kocsit sem, toltuk magunk előtt, a szemünk előtt pedig ott gömbölyödtek a finom csoki, vanília és eper ízű gombócok.
Nyaltuk az édes, folyós ragacsos fagyit, még beszélgetni is elfelejtettünk. Ezután már bántuk, hogy a kocsit nem haza vittük, hanem cígöltük magunkkal a cukrászdába. Megbeszéltük, hogy másnap is tudunk venni magunknak, a maradék pénzből..
(Erre sajnos nem került sor)
Otthon, mintha mi sem történt volna, vártuk apukámat estefelé haza a munkából, levest is főztünk neki, meg paprikás krumplit.
Amikor megláttuk, jött be a kiskapun, valami rosszat láttam a szemében, de nem szólt semmit, megmosdott, és leült vacsorázni.
Ezután jött a feketeleves.
Azt kérdezte, mit csináltunk ma itthon?
Elmondtuk, hogy olvastunk, és számoltunk.
-És még? Kérdezte.
Hát nem sok mindent tudtunk neki mondani mert a vasakról hallgattunk, a többit meg elmeséltük..
Hátra vitt bennünket az udvarba, a faház mögé hívott… Húúú kezdett derengeni mi az, amit nem kellett volna ma elkövetnünk.
Azt utólag tudtuk meg, hogy a szomszéd néni megmondta neki, hogy mit műveltünk ma délelőtt, szóval feldobott minket, elárult, fújj!!!!
Szegény apukám, tiszta ideges lett, mert nem hitt a szemének, nem voltak meg a vasak, amiből új vaskaput csinálgatott, ő maga fűrészelgette állította össze a keretet, a kiskaput is..
Elvittük a Méh-be a munkáját és a kapunak való vasakat! Csak hallgattunk, és néztünk egymásra a tesómmal, mi lesz most?
Ezután nagy szidás következett, és az udvarból sem tehettük ki a lábunkat 2 hétig, pedig csak a szünet eleje volt még.
Kérdezte, hogy mit csináltunk a kapott pénzzel. Azt már őszintén, de bőgve mondtuk neki, hogy elfagyiztuk egy részét, a többit másnapra hagytuk. Elvette a pénzt, és azt mondta, lehet, hogy tud csinálni valamit, hogy a vaskaput visszakapjuk.
Kicsit fellélegeztünk a nővéremmel.. egymásra néztünk, de nevetni semmi kedvünk nem volt..
Így mentünk mi is fürdeni és aludni gyorsan, nehogy megint rákezdje a monológját, mert szégyelltük is magunkat, és nem szerettük hallgatni, ha megszidnak bennünket. Aztán alvás.
Másnap apu nem ment dolgozni mi miattunk szabit vett ki, hogy visszacsinálja azt, amit mi nagy kínkeservvel elcipeltünk a méhbe.
Szó, mint száz, a férfi a Méh telepen, ismerve az aput, külön, félre tette a vasainkat, mert gondolta, hogy baj lesz belőle. Apukám tőle vette a kapunak való vasakat, jó drágán visszavásárolta a vasait, csöveit, 2x fizetett érte, de nem bánta mert meglett minden alkatrész amit odavittünk. Mondta is: Szerencsétek van!
Azt mondta, az a büntetésünk, hogy az állatkerti kirándulás elmarad, sőt nem mehetünk el Budapestre sem nyaralni a rokonainkhoz. Várhatnak az unokatestvérek, az ilyen gyerekek ne menjenek sehová sem
Egész nyáron főztünk, takarítottunk, és gyakoroltunk a sulira. Az első 2 héten az udvarból sem tehettük ki a lábunkat. Egy kis játszás volt, és ennyi.. A szomszéd nénit másnap már nem utáltuk annyira mint amikor megtudtuk hogy besúgott minket..
Jó volt visszagondolni a gyerekkori csínytevésünkre, álmodozni a fagyiról, gondolni a szép fehér, és tarka nyuszikákra, amit a kis kordéval vitt a Pisti papa a leadóhelyre! Csak nagyon sajnáltuk őket, mert vitték exportálni őket, manapság azt mondanánk a nyuszik javítottak az életszínvonalukon..
Ez volt a történet, ami eszembe jutott a kis kétkerekű kocsi láttán.. Arra gondoltam, hogy a fiuk vajon megcsinálnák e ezt amit mi a nővéremmel együtt
Arra tippelek még több mindent is megcsinálnak .
Ők sem jobbak a Deákné vásznánál.
Tartalom
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés